HARRY SZEMSZÖGE:
Üres ágyban keltem, Liah már nem volt mellettem. Azt hittem, hogy a nappaliba ment, de nem volt ott.
-Liah? - kiáltottam. - Baby, hol vagy? Liah?
De nem válaszolt.
Megnéztem mindenhol, a fürdőszobában, a gardróbban, anya szobájában, a konyhában, szó szerint mindenhol. Úgy gondoltam, hogy hazament. De miért? Tettem valami rosszat? Segítettem neki, nem zaklattam sem mentálisan sem fizikailag. Talán felhívta az anyukája? Zavart voltam és aggódtam. Hirtelen elképzeltem, hogy valami szörnyűség történik vele, és én nem vagyok ott mellette, hogy megvédjem, ahogy ígértem. Felöltöztem és gyorsan az autómhoz szaladtam. Egy pár perc múlva már a házuk ajtajánál voltam és elszántan kopogtam. Nem nyitotta ki. A szívembe hirtelen fájdalom hasított, még sosem tapasztaltam azt az érzést, ami abban a pillanatban rám tört. Sosem törődtem még senkivel sem ennyire, mint most vele. A ház mögé szaladtam és próbáltam benézni egy félig nyitott ablakon. Láttam egy lányt az ágyon feküdve sírni, biztos, hogy Liah volt az.
-Liah - kiáltottam. -Liah nyisd ki azt az átkozott ajtót. - kiáltottam újra és megállás nélkül püföltem az ablakot. -Liah kérlek nyisd ki az ajtót. - egyre hangosabban kiabáltam.
Nem volt más választásom bemásztam a félig nyitott ablakon. Fel kelt az ágyról, és egy kés volt a kezében. A bal csuklója vérzett. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, vagy mit mondjak. Lefagytam a látványtól. nem a késsel való támadástól alázkodtam meg, hanem miatta. Végignéztem a sebhelyein, a megtört pillantásán, a remegő kezén, a sápadt arcán és tudatosult bennem, hogy ezt az egészet én okoztam a kegyetlen szavaimmal.
-L..Liah..é.én - nem mozdultam, mikor közelebb akartam menni hozzá. Csak a karjaim közé akartam őt zárni és szorosan átölelni. A fülébe akartam suttogni a haján keresztül, hogy minden rendben lesz, és megpuszilni a sebeit. Azt akartam, hogy jobban legyen.
-N..Ne é..érj hozzám - suttogta.
-Liah. - közelebb mentem hozzá.
-Kurvára ne érj hozzám! - sikította és sírt.
-Annyira más vagy. - mondtam és egy lépést hátráltam.
-Hogy érted ezt? - kérdezte, a kés még mindig a kezében volt.
-Egy késsel fenyegetsz, amitől nem ijedek meg. Előző éjszaka az összes fájdalmadat kisírtad nekem, aztán maradtál, de másnap reggel pedig elmenekülsz előlem. - mondtam semleges hangon, hogy megnyugtassam. Nem működött, tudom, mindig mindent csak még jobban elrontok, mert egy ilyen seggfej vagyok. Senkit sem tudok boldoggá tenni.
-Megőrültem? Bocs, de talán én bántottam valakit hosszú időn keresztül, csak azért mert harcoltam az 'érzéseimmel' valaki iránt? Tönkretetted az életemet! Bárcsak kurvára békén hagynál. - kiabálta.
-Ha azt akarod, hogy elmenjek, akkor mond azt. - mondtam, közben reméltem, hogy engedi, hogy maradjak.
-Takarodj innen. - parancsolta.
Segíteni akartam neki, de annyira utált engem, hogy magára kellett hagynom. Talán erre van szüksége. Csöndre.
-Ha ez az amit akarsz én elmegyek, de emlékezz rá, hogy én felajánlottam, hogy segítek, de ha egyedül akarsz lenni, akkor legyen. - mondtam már majdnem az ajtó túloldaláról, mikor megéreztem egy kezet a vállamon.
-H..Harry. - motyogta suttogva.
-Hmm?
-K..Kérlek m..maradj nem akarok e..egyedül lenni. - dadogta félig suttogva.
Nem értettem ezt a lányt. Először azt akarja, hogy elmenjek, most meg, hogy maradjak. Megfordultam, hogy lássam a gyönyörű arcát. A barna haja és a szikrázó szemei, olyan gyönyörű volt, még akkor is mikor sírt. Megfogtam azt a kezét amelyiket vagdosta.
-Egy nap rendbe hozom ezt, nem tudom hogyan ,de rendbe hozom.
Végigpusziltam azt a kezét amin a sebhelyei voltak, undorodva nézett rám ,de közben félénken mosolygott.
-Adok neked egy esélyt. De csak egyet. Hülye vagyok, amiért megbocsátok neked, de megér egy próbát. - mondta.
-Segítek neked, mindig itt leszek neked, hogy segítsek. - mondtam, és úgy is gondoltam.
Mosolygott, ez volt az első alkalom, hogy mosolyogni láttam. Gyönyörű mosolya volt. Megakartam mosolyogtatni, ahelyett hogy a mélybe taszítom.
-Mosolyogj gyakrabban, gyönyörűen mosolyogsz. - bókoltam. Megint elmosolyodott.
-Köszönöm, hogy segítesz, még akkor is ha majd nem tudsz, köszönöm, hogy legalább megpróbálod. - mondta félig nevetve.
-Ne aggódj, tudok majd segíteni. - mondtam és adtam egy csókot az ajkára, hál' istennek nem utasította el a csókomat, különben úgy álltam volna ott mint egy idióta. Az ajkai olyan puhák voltak, és nem akart megállítani. Soha nem hagyom senkinek, hogy bántsa őt. A hibák amiket elkövettem egész életemen át kísérteni fognak.
Üres ágyban keltem, Liah már nem volt mellettem. Azt hittem, hogy a nappaliba ment, de nem volt ott.
-Liah? - kiáltottam. - Baby, hol vagy? Liah?
De nem válaszolt.
Megnéztem mindenhol, a fürdőszobában, a gardróbban, anya szobájában, a konyhában, szó szerint mindenhol. Úgy gondoltam, hogy hazament. De miért? Tettem valami rosszat? Segítettem neki, nem zaklattam sem mentálisan sem fizikailag. Talán felhívta az anyukája? Zavart voltam és aggódtam. Hirtelen elképzeltem, hogy valami szörnyűség történik vele, és én nem vagyok ott mellette, hogy megvédjem, ahogy ígértem. Felöltöztem és gyorsan az autómhoz szaladtam. Egy pár perc múlva már a házuk ajtajánál voltam és elszántan kopogtam. Nem nyitotta ki. A szívembe hirtelen fájdalom hasított, még sosem tapasztaltam azt az érzést, ami abban a pillanatban rám tört. Sosem törődtem még senkivel sem ennyire, mint most vele. A ház mögé szaladtam és próbáltam benézni egy félig nyitott ablakon. Láttam egy lányt az ágyon feküdve sírni, biztos, hogy Liah volt az.
-Liah - kiáltottam. -Liah nyisd ki azt az átkozott ajtót. - kiáltottam újra és megállás nélkül püföltem az ablakot. -Liah kérlek nyisd ki az ajtót. - egyre hangosabban kiabáltam.
Nem volt más választásom bemásztam a félig nyitott ablakon. Fel kelt az ágyról, és egy kés volt a kezében. A bal csuklója vérzett. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, vagy mit mondjak. Lefagytam a látványtól. nem a késsel való támadástól alázkodtam meg, hanem miatta. Végignéztem a sebhelyein, a megtört pillantásán, a remegő kezén, a sápadt arcán és tudatosult bennem, hogy ezt az egészet én okoztam a kegyetlen szavaimmal.
-L..Liah..é.én - nem mozdultam, mikor közelebb akartam menni hozzá. Csak a karjaim közé akartam őt zárni és szorosan átölelni. A fülébe akartam suttogni a haján keresztül, hogy minden rendben lesz, és megpuszilni a sebeit. Azt akartam, hogy jobban legyen.
-N..Ne é..érj hozzám - suttogta.
-Liah. - közelebb mentem hozzá.
-Kurvára ne érj hozzám! - sikította és sírt.
-Annyira más vagy. - mondtam és egy lépést hátráltam.
-Hogy érted ezt? - kérdezte, a kés még mindig a kezében volt.
-Egy késsel fenyegetsz, amitől nem ijedek meg. Előző éjszaka az összes fájdalmadat kisírtad nekem, aztán maradtál, de másnap reggel pedig elmenekülsz előlem. - mondtam semleges hangon, hogy megnyugtassam. Nem működött, tudom, mindig mindent csak még jobban elrontok, mert egy ilyen seggfej vagyok. Senkit sem tudok boldoggá tenni.
-Megőrültem? Bocs, de talán én bántottam valakit hosszú időn keresztül, csak azért mert harcoltam az 'érzéseimmel' valaki iránt? Tönkretetted az életemet! Bárcsak kurvára békén hagynál. - kiabálta.
-Ha azt akarod, hogy elmenjek, akkor mond azt. - mondtam, közben reméltem, hogy engedi, hogy maradjak.
-Takarodj innen. - parancsolta.
Segíteni akartam neki, de annyira utált engem, hogy magára kellett hagynom. Talán erre van szüksége. Csöndre.
-Ha ez az amit akarsz én elmegyek, de emlékezz rá, hogy én felajánlottam, hogy segítek, de ha egyedül akarsz lenni, akkor legyen. - mondtam már majdnem az ajtó túloldaláról, mikor megéreztem egy kezet a vállamon.
-H..Harry. - motyogta suttogva.
-Hmm?
-K..Kérlek m..maradj nem akarok e..egyedül lenni. - dadogta félig suttogva.
Nem értettem ezt a lányt. Először azt akarja, hogy elmenjek, most meg, hogy maradjak. Megfordultam, hogy lássam a gyönyörű arcát. A barna haja és a szikrázó szemei, olyan gyönyörű volt, még akkor is mikor sírt. Megfogtam azt a kezét amelyiket vagdosta.
-Egy nap rendbe hozom ezt, nem tudom hogyan ,de rendbe hozom.
Végigpusziltam azt a kezét amin a sebhelyei voltak, undorodva nézett rám ,de közben félénken mosolygott.
-Adok neked egy esélyt. De csak egyet. Hülye vagyok, amiért megbocsátok neked, de megér egy próbát. - mondta.
-Segítek neked, mindig itt leszek neked, hogy segítsek. - mondtam, és úgy is gondoltam.
Mosolygott, ez volt az első alkalom, hogy mosolyogni láttam. Gyönyörű mosolya volt. Megakartam mosolyogtatni, ahelyett hogy a mélybe taszítom.
-Mosolyogj gyakrabban, gyönyörűen mosolyogsz. - bókoltam. Megint elmosolyodott.
-Köszönöm, hogy segítesz, még akkor is ha majd nem tudsz, köszönöm, hogy legalább megpróbálod. - mondta félig nevetve.
-Ne aggódj, tudok majd segíteni. - mondtam és adtam egy csókot az ajkára, hál' istennek nem utasította el a csókomat, különben úgy álltam volna ott mint egy idióta. Az ajkai olyan puhák voltak, és nem akart megállítani. Soha nem hagyom senkinek, hogy bántsa őt. A hibák amiket elkövettem egész életemen át kísérteni fognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése